Emil bácsi egy reggel felkelt, kinézett az ablakon, és azt látta, hogy a szomszéd utcában a telekszomszéd fenyője eltűnt. Átsétált, pont még tetten ért, hogy érdeklődhessen: Van neki is egy nagy fenyője, és 35 év után megunták, ki kéne vágni. Beárnyékolja az egész házat, folyton takarítani kell a tűleveleket, és a bejövő villanyt is paskolják az ágak.

Átsétáltunk, megnéztem megállapodtunk, és két hét múlva jöttem is vágni.

Mászóvassal mentem fel, ahogy fenyőt vágni illik. Látni sajnos “szakikat”, akik az ágcsonkokon egyensúlyozva mennek fel, sajnos az nem célravezető, mert folyton bele fog mindened akadni a csonkokba, a kötél, a pozícionáló kötél, és lejövetelkor úgyis le kell vágni őket, hogy ott vágd el a törzset, ahol a következő vágást meg kell ejteni.

Egy vezetéket kellett csak kerülgetni, 6 ág ért fölé, úgyhogy azokat oldalra hajtogattam ki, a többit lehetett ejteni. Amikor már feljebb nem tudtam menni, megkötöttem a fa csúcsát, levágtam, és kötéllel leeresztettem. Aztán jöhetett a törzs visszadarabolása.

Ezen a fán 11 köbméternyi ág volt, kihordtam a kocsibeállóhoz, és a zöldes fiúk elvitték.

Állandó közönségem, Emil bácsi végigmozizta az eseményt: Felcsapta a munkavédelmi sisakját, beült egy nyugágyba a bokor árnyékába, és végighűsölte a délelőttöt:)